Az emberek nem változnak. Amit egyszer megszeretnek, azt mindig is szeretni fogják, még ha nem is tudják az okát.

Néha belegondolok, hogy 5 évvel ezelőtt milyenek voltak a dolgok. Akkor nem gondoltam volna, hogy így alakul az életem, ahogy most. Sosem gondoltam volna, hogy ezekbe a fiúkba szeretek bele, hogy találok újra barátokat, vagy hogy átsírok éjszakákat, majd nevetek egész nap. Ilyenkor elhiszem, hogy talán minden jobb lesz egyszer, és 5 év múlva ugyanilyen csodálkozással fogok visszanézni a mostani életemre.

Imádom a szerelemben azt a 'megőrülök' érzést. Amikor még nem vagy benne biztos, hogy elutasít-e, vagy sem. Még reménykedve fekszel le, az arcodon álmos mosoly, és a telefonodat szorongatva olvasod vissza az üzeneteit. Tudod, hogy talán következő nap megint beszélni fogtok, de ha nem is, még ott van rengeteg nap rá. Még csak eszedbe se, jut, hogy esetleg rossz vége lesz. Éjjel-nappal a bejövőket ellenőrizgeted, az utcán mindenkire azt hiszed, ő az, az élet problémái elhalványodnak mellette. Ezt a kezdeti bezsongott állapotot szeretem. Mert sokszor ami utána jön, az a csalódás.

Hiszek benne, hogy túl kell élnem mindent, hogy majd egyszer én is ott üljek a karosszékben a naplómat felolvasva esti meseként az unokámnak.

Azt akarom hogy megöleljen. Azt akarom, hogy nézzen a szemembe, és értsen meg. Hogy döntse a fejét a homlokomnak, és súgja azt: "Soha nem mondtam le rólad".